Én sosem akartam senkit...

. . .

Jász Attila interjúja Hobóval az Új Forrás legújabb számában

 

Sosem nem akartam senkit sem tanítani!

Hobóval (Földes Lászlóval) beszélget Jász Attila

1.     rész

 

 

Az, hogy most Tatán ülünk, adja is az apropót, hogy egy számodra emlékezetessé vált koncert háttértörténetével kezdjük. 1979-ben volt egy legendás koncertturné országszerte, ahol az Omega előzenekaraként léptetek föl. Itt Tatán is, az ország egyik legszebb (akkor) szabadtéri színpadán. Akkoriban még nagyon keveset lehetett rólatok tudni, olvasni, hallani. Mégis botrányzenekarként tartottak számon benneteket. A színpad mögötti/melletti ligetesben történt is veled valami botrányos.

 

– Az történt, hogy a Szimpátia az ördöggel blokkot játszottuk, ami négy számból volt összerakva. A Rolling Stonesnak a Szimpátia az ördöggel, a Gun Versenyfutás az ördöggel és a Doors Vég című számának egy részlete („…apám meg akarnak  ölni, anyám…”), meg a King Crimson a XXI. századi skizofrén embere. Ebben volt egy olyan rész, amiben elhangzik, hogy „nekem minden zsaru bűnöző és minden bűnöző szent”.  Ez borította ki a bilit pár hónappal később Budapesten is.

Tatán  autogramokat osztogattunk a gyerekeknek a szabadtéri színpad mögött, egy árnyas  sétányon, ahova ők be tudtak jutni. Nem voltak sokan, harminc-negyven ember. Miközben osztogattam az autogramokat, odalépett hozzám három rendőr két kutyával. És szó nélkül lefújtak. Elzavarták a gyerekeket, hogy takarodjanak innen. Lefújtak, és rámeresztették  a kutyákat. A pontosság kedvéért el kell mondani, hogy mindkettőn szájkosár volt. És amikor a kutyák rajtam voltak,  a bátor  zsaruk, mind a hárman, elkezdtek ütni és rúgni. Nem láttam semmit, lezuhantam a földre, Póka Egon és Benkő László az Omegából odarohantak, üvöltve próbáltak kiszabadítani. És hála Benkő Laci akkori tekintélyének, abbahagyták. Az egészből csak arra emlékszem, ahogy  vertek, meg a németjuhászok karmai beleakadtak a trikómba, a kedvenc Rolling Stones trikómba, és leszakították. Ennyire emlékszem az egészből és hihetetlen mulatságosnak tartom.

 

Ez inkább nagyon szomorú és megalázó, nem?

 

– Akkor már harmincnégy éves voltam, egy éves volt a HBB, és ma is úgy érzem,   rettenetesen megalázó élmény, hogy nem tudsz rendesen védekezni, a kutyák rajtad, semmit sem látsz a könnygáztól. De bennem, miközben rugdaltak  meg vertek,   az dobogott: Csak be ne tiltsák a zenekart.  Ez történt Tatán harmincvalahány évvel ezelőtt.

Hobbiból alakítottam a HBB-t harminchárom éves koromban, és igazából itt, a verés közben tudatosult bennem, hogy milyen fontos számomra. Hiszen addig csak a siker részét éltem meg, hogy egy zenekar lemez nélkül eljutott oda, ahova… Nem tudtam, hogy nekem ez ennyire fontos. Akkor már jelentek meg írásaim… Nem számítottam a HBB sikerére, nem gondoltam, hogy ebből fogok élni. Akkor még nem is ebből éltem, hiszen olyan alacsony volt a gázsi. „Komoly” tanári állásom volt.  Ekkor jöttem rá,   hogy megváltoztam, mert a zenekart féltettem, nem a szabadságomat.

 

Nyilván ez egy elég kiélezett helyzet volt.

– Ez  az érzés csak ilyenkor jön ki belőled. Amíg tapsolnak, meg írnak rólad, vagy imádnak, az megint egy másik dolog. Azóta is ezen röhögünk.

 

Szerinted ez egy előkészített akció volt, a rendőrök előre kaphattak információt rólatok, a szövegekről?

– Hogyne. Volt ennek folytatása. Az egész turné  szeptemberben ért véget a budapesti Kisstadionban, ahova tizenhétezren fértek be, három előadás volt, ötvenegyezer ember. Ami elég szép. Ugyanazt a műsort játszottuk, talán egy-két számot cseréltünk ki, de a Szimpátia az ördöggel vagy a Hey Joe Deák Bill Gyulával benne voltak. Akkoriban a dalok szövegét le kellett adni az Országos Rendező Irodának, s ők a sanzonbizottsággal engedélyeztették. Mikor az Omega-turnét elvállaltuk nem volt ORI-engedélyünk. Egy csomó helyen nem engedtek minket fellépni. Olyan rossz hírünk volt 1978 végén meg 1979 elején. Benkő Laci feltétele az volt, ha a HBB nem mehet, akkor az Omega se megy turnézni. És így kaptuk meg az ORI-engedélyt. Nekem meg sem kellett jelennem az ORI-vizsgán, hanem postán kaptam egy papírt.

Ebből kifolyólag eleve haragudtak ránk. A Budai Ifjúsági Parkban már játszottunk korábban, 1978 őszén meg 1979 elején, ismertem ott egy-két embert, ők mesélték, hogy a HBB volt az egyetlen zenekar, ahol a dalok közötti összekötő szövegeket is fel kellett venni. Aztán később, rendszerváltás után kiderültek a megfigyelések és besúgások, de annak idején mi arról nem tudtunk.

A teljes műsort le kellett adni az ORI-ügyelőnek, a Vörösmarty tér 1-be. Az összes dalszöveget. Ha ütöttek rá stemplit, akkor megkaptuk az engedélyt, lejátszhattuk a koncertet. A Kisstadionban viszont iszonyatosan nagy balhé volt, mert a budapesti rendőrfőkapitány a díszpáholyban ült, amikor azt a részt adtam elő, hogy „nekem minden zsaru bűnöző, és minden bűnöző szent” – az eszét vesztette. Másnap két rendőrtisztet küldtek ki a politikai osztályról a Vörösmarty tér 1-be. Már reggel kilenckor kimentek a sanzonbizottsághoz, hogy mutassák be, a HBB milyen alapon énekli ezeket a szövegeket, és ki engedélyezte egyáltalán. Odaadták nekik a papírokat,  mind le volt pecsételve. Ezt látva az egyik rendőrtiszt őrjöngeni kezdett, hogy hogy képzelik ezt. Hogy engedélyezhetnek ilyen szövegeket, hogy „Nekem minden zsaru bűnöző, és minden bűnöző szent, és a fej a farok és én Lucifer vagyok…” Erre Szenteczky Andrásné, a tikárnő mutatta neki, hogy nézze meg, ezt Mick Jagger írta, ez egy Rolling Stones szám. Mire a zsaru elkezdett üvöltve káromkodni, hogy ez nem is Magyarországról szól, és hogy ki az a barom, aki följelentette Hobóékat, és neki hétfőn korán reggel  ide kellett jönnie… És tovább őrjöngött, hogy ezek a rohadt szemetek, szórakoznak vele, neki fel kellett kelni és fél kilencre ki kellett menni a helyszínre, jegyzőkönyvet felvenni. Ezzel megúsztuk a dolgot… De voltak más esetek is. Amikor még csak két vagy három saját számunk volt, a Közép-európai Hobo Blues, a Gazember blues, Othello blues, olyan összekötő szövegeket mondtam, hogy „Hölgyeim és uraim most egy nyolcvan perces monológot mondok, Sir William Shakespeare III. Richard című darabjából. Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Erre följelentett dr. Erdős Péter, személyesen, hogy Hobo bejelentette  a közönségének, hogy ő egy  gazember, és arra bíztatta őket, legyenek ők is azok. Szóval így ment ez…

 

Volt még egy híres tatai jelenésed, ezt talán Presser Gábor meséli valahol, amikor itt ültök Tatán a KISZ-táborban. Amikor Tóth Dezső elvtárs megpróbált a zenész szakszervezettel összefogva kicsinálni benneteket és az alternatív zenekarokat. Az is hasonlóan érdekes és meglepően párhuzamos sztori

– Nagyon nagy balhék voltak a Beatrice, a HBB, meg az alternatív vagy újhullámos zenekarok miatt. A tatai KISZ-táborba összehívtak egy konferenciát, hogy majd az elvtársak rendet tesznek, elsimítják az ellentéteket.  (Lendvai Ildikó is ott volt. Recece.) Erdős azt mondta, majd ő beszél a szakma nevében. Nem is értem, hogy honnan vette a bátorságot. Jimi Hendrixet nem tudta a Rolling Stonestól megkülönböztetni. Utána felállt Bródy János, és azt mondta, az alternatívokkal vagy nem tudom kicsodákkal nem is érdemes foglalkozni. Ezek nem profik, képzőművészek meg filmesek, nincs ORI-engedélyük, ezekkel nem állunk szóba. És akkor, sajnos,  én voltam az egyetlen, aki fölállt és azt mondtam, hogy mindenkinek joga van zenélni, a zene demokratikus dolog. És hogy senkitől sem  vagyok  hajlandó elhatárolni magamat, akármit mond is a szakma vagy a szakszervezet.

Tóth Dezső elvtárs egyébként roppant fölkészült volt, és fölolvasta a Moszkva-tér blues című számunk elejét. Hogy képzelik, hogy ilyet írnak! „Moszkva térig jár az 56-os busz…” Erre ismét fölálltam, hogy elnézést, de  a miniszterhelyettes elvtárs nem szokott tömegközlekedéssel járni, mert az 56-os busz a Hűvösvölgytől a Moszkva térig közlekedik. Ő őrjöngött, mindenki más meg sírt a nevetéstől, másrészt erre nem lehetett mit mondani. Amúgy mindenki kussolt…

 

A legendás tatai megveretésed után másfél évvel, egy icipicit érettebben, elsős gimisként elmentünk Tatabányára egy koncertedre. A Turul moziban volt vasárnap délelőtt, de annyian voltak, hogy nem jutottunk be. Te viszont kijöttél, szóltál, hogy akik nem jutottak be ne menjenek haza, nyomtok még egy bulit. Abban az időben egyszerre hallgattunk Hobót, Balatont, Bizottságot, Led Zeppelint. A magam részéről egy Mick Jagger jelvénnyel a köpenyemen rohangáltam a gimiben. Hétfőn reggel pedig már meg is csináltuk az osztályzenekart. Valami megütött minket a koncerten. Olyasmit akartunk mi is csinálni… Aztán később a Kopaszkutya film vetítésére becsempésztünk egy magnót, felvettük a számokat, hogy le tudjuk majd szedni, mert nem lehetett sehogy hozzájutni. Játszottuk mi is a  Johny B. Goodot, meg a Tobacco Roadot. Szokványos történet, de nekem meghatározó volt. Valami pluszt tudtál belerakni a dalokba, és most ez érdekelne, ami a saját szövegeidben is meg a fordításaidban is egyaránt benne van. Miért érezted azt, hogy épp ezeket a dalokat és szövegeket kell lefordítanod. És mit tanultál-e ezekből?

– Nem tudtam magamról, hogy képes vagyok-e saját szöveget írni. Korábban írtam szövegeket a Kexnek, a Syriusnak, a P. Mobilnak. De nem gondoltam komolyan a zenekarosdit, mint hivatásszerű valamit. Csak olyan zenét akartam játszani, amit szeretek. Ma is azt kell, hogy mondjam, Doorsot, Rolling Stonest vagy Viszockijt sokkal jobban szívesebben játszok, mint a saját számaimat.  Annyira szeretem őket.  Gondoltam, miért ne lehetne ezeket lefordítani? Ráadásul ért egy nagyon erős irodalmi hatás, az Új Symposion című vajdasági irodalmi lap számaiból.

 

Újvidéken jelent meg, Végel László és Tolnai Ottó fiatalabb költőként és íróként publikáltak számomra megrázó erejű dolgokat, és ráadásul ott  olvastam először magyarul Morrison szövegeit. Valaki írt egy tanulmányt a Doors, a Rolling Stones és Bob Dylan  dalszövegeiről. Megdöbbentem, mert akkor tudtam meg, hogy mi is történik valójában Nyugaton 1968-ban. Emiatt lettem dalszövegíró. Először egyetlen dalig a Kexnél. Vagyis dehogy lettem dalszövegíró, csak volt egy két dal, amit megírtam. Amikor kezembe kerültek Végel László folytatásos regényrészletei, az Egy makro emlékiratai,  úgy éreztem, mintha nekem, vagy rólam szólna. Ekkor kezdtem el írni. Tolnai Ottónak pedig volt egy-két megrázó erejű szabadvers-szerű novellája. Az egyik A hippy halála a másik A hippy a május elsejei felvonuláson. Ezek az írások olyan szinten vonultatták fel az egész rock-kultúrát a mi nemzedékünk helyzetén át egész Európáét bemutatva, hogy számomra József Attila-i élmény volt. És ettől kezdve én is írtam novellákat. Meglehetős sikerük volt, amiről én nem is tudtam, mert akkoriban magányos és zárkózott voltam. Nem jártam társaságba, nem ittam alkoholt, és amikor a Kexnek vége lett végképp sehova nem jártam.

 

Később kiderült, hogy Mártha Pistáék a Huszonötödik Színházban játszották az Élet és Irodalomban megjelent novellámat, amit én nem tudtam. Volt a Bosszú Anita Eckbergért című novellám, amit a katonaságról írtam, azt is ismerte mindenki, a Kortársban jelent meg, én nem is gondoltam, hogy azt bárki is olvasta.

De nem is ez a lényeges, hanem az 1978-ban megalakult zenekar repertoárja. Miután már tudtam, hogy a Doors, a Roolling Stones meg Bob Dylan milyen szövegeket ír, úgy gondoltam, hogy ezeket lefordítom, mert  számomra nagyon értékesek. Összeraktam hát egy jó kis repertoárt.  Szimpátia az ördöggel, Éjféli csavargó, Jumping Jack Flash, Honky Tonk Women, Back Door Man stb. Ezeket a számokat játszottuk. Baromi jó szövegük volt. Ráadásul, 1980-ban még kaptam ehhez egy kis segítséget Ginsbergtől, aki akkor járt itt, és ő mondta, hogy milyen szoros kapcsolatban van Bob Dylannal. Őt nagyon nagyra tartottam már akkor is. Akkorra – 1968-tól kezdve – megtanultam egy kicsit angolul,  rengeteget fordítottam, olyanokat is, amiket nem is játszottam. Nagy inspirációt adtak a későbbi dalszövegírásomhoz, hogy megismertem ezeket a dolgokat. Nem tudtam jól angolul, de nagyon sokat jelentett, hogy le tudtam fordítani őket, sejtettem az irányokat… A néger blues nyomán például. „Kis vörös kakas vagyok, hülye lennék  egész nap kukorékolni. Inkább a tyúkokat izgatom a baromfiudvarban…” Nekem ez reveláció volt. Az Othello bluesban a „rajtakaplak asszony, megkapod ami jár”-ban ez már benne van… És az Othellóban a fekete ember meg a fehér asszony… És így belekerült egy kicsit Shakespeare is. Szóval így alakultak a dolgok.

Annyira nem gondoltam komolyan a saját zenekaromat, tényleg hobbizenekar volt, hogy először nem is akartam saját számokat, pedig már többet írtam más zenekaroknak.

 

Ezeket az átköltött dalokat viszont nagyon szeretted…

– Pontosan. Ezeket szerettem legjobban. És eleinte csak  ezeket játszottam. Volt egy pár, amit nem sikerült úgy megzenésíteni vagy nekem nem állt jól, ezek a próbán kiderültek. Óriási negyven számból álló törzsanyag,  ebből válogattunk esténként. Később született külön Rolling Stones, külön Doors műsor is.

 

A közönség hogy fogadta? Ezeknek a zenekaroknak a számait nem nagyon játszotta senki nálunk.

– Elképesztően jól. A Szimpátia… vagy az Éjféli csavargó ismert számok lettek.

Sok Hendrixet is játszottunk, különösen, amikor Tátrai beszállt – de a szövegeket nem ismerték. Lehengerlő szövegek voltak,  abszolút üzenetértékűnek tartottam mindet. Jól fogadták, mert még nem tudták, hogy ennek a zenének ilyen tartalma van, és hogy esetleg ilyen előadás jár hozzá.

 

Mi volt az, ami átbillentette az egészet afelé, hogy elkezdjetek saját számokat is írni? Hogyan dolgoztatok? Nyilván az átköltött számoknál evidens volt, hogy te csináltál egy fordítást, a zene meg adva volt, és mivel vérprofi zenészekkel dolgoztál, pillanatok alatt leszedték, majd átformálták a saját hangotokra.

 – Annyira bejött a dolog, hogy elkezdtem tágítani a kört, és úgy gondoltam, hogy a legfontosabb számokat, a számomra öt legfontosabb Rolling Stones számot már megcsináltuk, mondjuk, a legfontosabb öt Doorsot is.  Egy este megírtam otthon egy szöveget, az Othello bluest és odaadtam Pókának, aki a Doors együttes Roadhouse Blues című számának zenéjét egy az egyben rátette. Nagyon pipa lettem,  azt mondtam, hogy ezt nem szabad csinálni.

Tulajdonképpen így indult az egész, hogy megírtam az első saját szövegeket,  a Rolling Stones bluest például, egy őrült rajongó himnuszát és hálaimáját. Póka meg elkezdte írni hozzá a zenéket, megmutatta, és átbeszéltük a zenei formát, hogy szüksége van-e még sorokra vagy rövidítsük-e,  hosszabbítsuk-e a sorokat,  mi legyen a szótagszámmal, milyenek legyenek a rímek. A HBB-ben mindig megírtam előre a szöveget. Szemben mondjuk a P. Mobillal, a Kexszel vagy az Olympiával, ahol meglévő zenére kellett írnom. De Póka Egon valamiért ráérzett erre a módszerre, és megcsináltuk a Rolling Stones bluest, aminek elképesztő sikere lett. Csináltuk tovább, a Gazembert, a Moszkva tér bluest, a Közép-európai hobo blues II.-t és beindult a dolog. Voltak teljesen spontán ötletek. Szépen lassan összefolyt a blues,  a rockzene  a hagyomány, a költészet és a mi dalaink.

Később szerettem volna, hogy a HBB első nagylemezén a Kex együttes iránti tisztelgésből följátsszuk az Elszállt egy hajó a szélben című dalt.  A koncerteken úgy játszottuk, hogy a végén a „mondd meg kivagyok, mondd meg, mi vagyok  én”-ből jött volna ki a Ki vagyok én című számunk. Utána pedig néha Francois Villon Apró képek balladája következett.

Még 1968 körül megjelent az Üvöltés antológia, akkor adták ki először, abban benne volt Orbán Ottó fordításában a Leples bitang. És azt is hozzáillesztettem.

Megírtuk a 3.20-as bluest, az Othellót, a Gazembert, a Rolling Stonest bluest és a Viharban születtemet, mindegyiket elképesztően fogadták!  Pedig nem volt lemez. Ifjúsági parkokban játszottunk, először a  MOM-ban, az Ikarusban, majd  az FMH-ban, volt klubunk. Hétköznap oda jártunk gyakorolni. Később még megtanultunk néhány  Creamet, a Rossz csillag szállt rám meg A  világ tetején ülve. A Creamnek ezek a néger bluesokból átvett átdolgozásai baromi jók. Jimi Hendrixet is játszottunk, a Vörös a házat, Bob Dylant, és közben írtuk a saját számainkat is. És mivel nem arra törekedtünk, hogy lemezünk legyen, így ezek nyugodtan keveredhettek. Aztán bejött József Attila A Hetedik című verse.

Sokszor nem volt lehetőségem, hogy bemondjam a dalok címeit, mert  fontosabbnak tartottam az összekötő szövegekben rejlő lehetőségeket annál, hogy csak címeket közöljek. Röhögtettem inkább a közönséget meg a zenekart. Ezért az emberek sokáig nem tudták, hogy a Leples bitangot ki írta, hiszen lemezen nem jelent meg.

1969 és 1973 között, amikor nekem még csak bohóc-együttesem volt, a Szabó Ervin Könyvtárban dolgoztam. Miután megalapítottam a zenekart vissza-visszajártam  a Szabó Ervinbe, találkoztam egy csomó könyvtáros ismerőssel,  akik az édesanyámat szidták, mert a gyerekek bementek a könyvtárba és a Leples bitangot meg a Hetediket keresték. Először borzasztóan tetszett a könyvtárosoknak, hogy Hobo miatt a gyerekek irodalmi érdeklődése fellendült, majd másnap dühöngtek, mikor észrevették, hogy ellopkodták a köteteket.

Emellett hihetetlenül mulatságos volt, ahogy rám ragasztották, igazi népművelő vagyok, a költészetet beviszem a rockzenébe.  Egy nagy nyavalyát! Azért mondtam el a verseket, mert nekem volt fontos. Sosem akartam senkit sem tanítani! De újsághírként jól jött, hogy mégsem egy őrült vadállat, mert az is elterjedt, hogy vért iszom. A paradicsomlét vérnek nézték. (Folyt. köv. a  … oldalon)

 

 

 

 

 


 

 

 

Én nem akartam senkit sem tanítani!

Hobóval (Földes Lászlóval) beszélget Jász Attila

2. rész

 

 

Ugyanakkor mégis elérted azt a státuszt, hogy nem lehetett téged sehova besorolni. A közönségnek se lehetett túl könnyű dolga… Az egyik pillanatban még Stones-számokat dübörögtél magyarul, a másodikban valami nagyon sajátot, a harmadikban mondjuk Ginsberget vagy József Attilát. Folyton kilógott a lólábad a kategóriákból, akár az összekötő szövegekkel, akár a műsorral. A zenekar hogy vette az alakváltozásaidat?

– Igazából, szövegtől, tartalomtól függetlenül a zene eléggé egységes volt. Játszottuk a You Gotta Move tradicionális Freddy McDowell-bluest, Allen Ginsberg Leples Bitangját és a Ki vagyok ént, ezek zeneileg nyugodtan következhetnek egymás után, hiszen ezek bluesok. Az összekötő szövegeknek nem információközvetítő vagy magyarázó funkciója volt… Például, amikor a MOM-ban játszottunk, föl is jelentettek, mert a munkások föl voltak háborodva a műsor ízléstelensége miatt. Ezért el kellett mennünk a klubból. Az történt, hogy a Népszabadság november 7-i jelszavaiból állítottam össze az összekötőszövegeket. „Két nép megbonthatatlan barátsága…”  „A párttal, a néppel…”

 

– Rögtön lett egy másfajta olvasata...

– Persze. Máskor meg Biblia-idézetek voltak. Volt, hogy József Attila sorokkal kötöttem össze a dalokat. Az első József Attila-estemnek az ötlete is ebből jött. Lejátszottunk egy bulit Pécsett és mentünk Kaposvárra a 66-os úton. Út közben összeállítottam a műsort – a József Attila-kötet mindig nálam volt – és abból szedtem ki az idézeteket az összekötő szövegbe.  

A Kilián György Ifjúsági Házban játszottunk. Bepakoltunk az öltözőbe, leültünk, elővettem a papírt és azt vettem észre, hogy ez egy kész József Attila-műsor. HBB számok nem is kellenek. Ekkor kezdett el bennem motoszkálni, hogy kellene egy József Attila-műsort csinálni.

Az összekötő szövegek sok mindenre jók. Már 1980-ban azt mondtam a Leples bitang előtt, hogy „Elnézést kérek fajgyűlölő nézőinktől, de most egy buddhista buzeráns zsidó versét játszuk.” Akkor hihetetlenül  röhögött mindenki, hogy milyen pimasz vagyok, és milyen jól fel lehetett oldani a helyzetet. Úgy gondolom, hogy a többi zenekarhoz képest ez egy teljesen más attitűd volt. A HBB koncerteknek mindig nyitottak voltak, tehát azok az impulzusok, amik a közönségtől jöttek, beleépülhettek az előadásba és sokat segítettek.

Az egyik legnagyobb történet, amikor a Múzeumok Világnapján a Nemzeti Múzeum előtt játszottunk, és a közönség a múzeum lépcsőjén ült. Gyönyörű idő volt, körben bódék, művészeti tárgyakkal, mindenféle csecsebecsékkel, „eredeti” törökmézet is lehetett venni, meg ilyenek. Tűzött a nap, a közönség a lépcsőn ült. Rólam meg dőlt a víz, délután három, kezdeni kell, de mit találjak ki?

Összeállítottam egy csomó számot, de nyitva hagytam a sorrendet,  hogy lehessen improvizálni a dramaturgiával. Sosem játszottuk kétszer ugyanazt, volt hogy még azt sem tartottam be, amiben az öltözőben megegyeztünk,  mert mindig vártam valami csak aznapira a közönségtől.

Szóval ott állok, a víz dől rólam, minden bajom van, hogy most mit fogok itt csinálni a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ahol ugye Petőfi is... Amikor nekem baloldalról, a bódék felől jött egy öt-hatéves kisfiú, hatalmas indián lándzsával, a fején műanyag fejdísszel. A gyerek díszlépésben bemenetelt a lépcső és a színpad közötti üres részre. A Mesél az erdőt kezdtük játszani, a gyerek közben lassan közeledett. Az első versszakot befejeztem, mikor beért középre.  Pont előttem volt a kissrác a lándzsával a vállán. Akkor rákiabáltam a zenekarra: Állj! Engedjük át az őrséget!

A kiscsávó, vállán a marhanagy lándzsával tempósan végigment a lépcső  és a zenekar között. Ezer ember ült a lépcsőn, fetrengett mindenki. Innentől kezdve azt csinálhattam, amit akartam.  

 

 

 Annakidején meg lehetett szokni, hogy ezekért a rögtönzésekért vagy egyéb szövegekért állandóan feljelentenek, de minimum folyamatosan megfigyelnek? A saját lájtos történetem, hogy a nyolcvanas évek közepén Veszprémben egy gólyabáli büfé falára kiraktam egy Hobo-plakátot, nyilván valamelyik fityiszes volt, ami miatt a titkosrendőrség egészen hajnalig megfigyelés alatt tartott minket, ez hajnalban derült csak ki, amikor behívtak „elbeszélgetésre”. Persze a plakátotok mellett volt egy másik is, amire kézzel az volt felírva: Éljen október 25-e is. A barátom szülinapja…

– Nem, és nem is így volt ez jelen. Meglepetésszerűen csaptak le. A diósgyőri Vasas Művelődési Központban például volt egy jellemző eset. Nagy szabadtéri színpaduk volt,  a benti terem is legalább nyolcszáz fős. Hangbeállás alatt véletlenül benyitottam egy kisebb előadóterembe, ahol negyven rendőr ült tíz kutyával. Arra vártak, ha valami lenne a koncerten… Aztán be is jöttek, a színpad elől hátrahajtották a közönséget, mi meg levonultunk, de még beszóltam, hogy amíg ki nem mennek a kutyákkal, addig nem játszunk. Számtalan ilyen eset volt, hogy egyszerűen beleavatkoztak a koncertbe, és mi nem tudtunk mit csinálni. Legtöbbször levonultunk, így léptünk föl ellenük. Volt olyan Miskolcon, hogy egy kis cigánygyereket össze-vissza kergettek, mert belógott a koncertre a művelődési ház kerítésén át. Megláttam a gyereket, leugrottam fölrántottam a színpadra, majd leültettem a dobcucc mellé. A rendőrök kívülről nézték, a gyerek meg ott ült végig halálfélelemben. A koncert végén bevittük az öltözőbe. Végül a roadok vitték ki valami ládában.

 

Cenzúrázták is a szövegeidet, az mennyire viselt meg?

– Tudod, amikor a második nagylemezünket, a Kopaszkutyát betiltották különösebben nem törtem össze. Egyrészt, mert nem a lemezekre mentem, másrészt a Vadászatig az összes számot a koncertekre írtuk. Ha nem lesz lemez, nem lesz. Pedig az elsőt egy hét alatt kellett fölvenni, az baromi rosszul szól. Mégis óriási sikere lett.

Viszont a szövegekkel komoly problémák voltak. „Nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt…” Hogy képzelem ezt? Kérdezte Erdős Péter, a forradalmi munkásparaszt kormány idején? Mire mondtam neki, hogy értelmiségi vagyok. Erre persze nem tudott mit mondani, mert addigra már megvolt a diplomám. Vagy a Mindenki sztárból az orosztanárt kihúzták, erre beírtam, hogy szőke tanár. Ha a Csapajevet húzták volna ki, nagy bajban vagyok, mert attól, hogy szőke még mindenki tudja, hogy lehet orosztanár.

Nem borultam ki ezen. Az ember nem azért játszik bluest, hogy lázadjon, hanem mert szereti. A lázadás akkor jön be, amikor tiltják. Inkább attól álltam fejre, hogy nem engedték a Ballada a senki fiárólt , Faludy Gyurka bácsi versét vagy a Kexet lemezre tenni.

Az akkori felső tízezerből megszökött és  azt megtagadó kiskölyök voltam, aztán rockénekes lettem, az egész státuszom különleges volt. Harmincegy éves koromig nem kaptam útlevelet sehova.

Miután híres, vagy hírhedt lettem a tornából felmentett belvárosi értelmiségiek azt mondták, hogy az apám intézett el nekem mindent. Ugyanazok, akik a hatvanas években fényesre nyalták a seggemet, hogy leléptem  a Rózsadombról.  Mikor 1978-ban zenélni kezdtem már tizenöt éve nem éltem vele.  

Vegyésztechnikusként gyárakban dolgoztam,  kétszer nem vettek föl egyetemre, majd Mezőtúron voltam katona.  Meddig tartott volna a miniszterhelyettes elvtársnak elintézni, hogy a fia…

Nem hiszem, hogy ebből a generációból lett volna még valaki, akit ennyiszer betiltottak. A Beatricének volt betiltott lemeze, de akkor tizenkilencet engedtek és egy dalt nem. Annak ellenére nem baj, hogy ebbe nem mentek bele. Lehetett volna kompromisszumokat kötni, én is kötöttem párat. 1985-ben jelent volna meg az  Esztrád című lemez a Vadászat után. Tudtuk, hogy a Vadászat komoly sikere után nehéz ügy lesz. Kitaláltam, hogy a szocializmus negyven éves születésnapjára összeállítok egy esztrádműsort. (Mint a 6:3, ami elég botrányosra sikerült.) 45-ös blues, Túl az Óperencián és így tovább. Annak a végén volt egy Ars bluesica című szabadvers-szerűség, ami egy négysoros kis versrészlettel zárult:

 

Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én,

de minden eljön a maga idején.

Nem vagyok zászló az ország ünnepén,

szelep vagyok az ország fenekén.

 

Tajtékoztak, azt mondták, írjak helyette másikat. Kimentem a folyosóra és azt írtam, hogy

 

Több mint negyven év a csillagok alatt,

utam csapdák között nagy baj felé halad.

Bár én szerelemből játszom a zenét,

tudom mire kellek, kinek és miért.

 

Erre persze azt mondták, inkább legyen az első.

 

Nem csodálom, hogy az első változatot választották inkább!

– Igaz, csak egy évvel később. 1986-ban jelent meg az Esztrád. Nem azt mondom, hogy nem zavart, de ilyen trükkökkel meg lehetett próbálkozni. Néha bejött, néha nem.  A Torta című szám sztoriját biztos ismered. Aczél György születésnapjára küldte Jancsó meg  Hernádi Gyula bácsi. Ezért az a szám  nem mehetett át, mindenki tudta. A Torta buktatta meg a Kopaszkutya nagylemezt is. Érdekes például, hogy a filmet átengedték, de a lemezt nem.

 

– Térjünk vissza egy kicsit a dalszövegíráshoz meg ezekhez a szakmai, technikai dolgokhoz. Nyilván az lehetett az ereje ezeknek a daloknak, hogy megtaláltad Póka Egonban az igazi szerzőtársat, mert azért a legtöbb nagy dolgot vele követted el. Én úgy látom, egészen máshonnan nézve, hogy valamit nagyon elkaptatok. Valahogy nagyon összeértetek, nyilván megvan a saját jól bevált módszeretek dalírásra. Sokan hangoztatják, hogy ezek a szövegek versek. Te annak tekinted?

– Nem, nem, nem. Számomra a vers és a költészet az leginkább rímes költészetet jelenti, ezeken nőttem föl, visszamenőleg Balassi Bálinttól fölfelé Nagy Lászlóig vagy Illyés Gyuláig. Nagyon szeretem ezeket a balladai formákat, a krónikás, mesélős, elbeszélős stílust, én is erre éreztem rá. Úgy gondoltam, hogy dalszerű szövegeket írok majd, amelyeknek elég szigorú szabályai vannak, másrészt egyszerűek, hogy a dallamot könnyen ki lehessen találni. A meglévő dallamhoz hozzáigazítani vagy kiegészíteni, esetleg a sorokat hosszabbra venni, ilyesmi… Mindig az egyszerűségre törekedtem, mert úgy gondolom, hogy a művészetben a bonyolulton túl van az egyszerű. Amikor a dalszövegeket írtam, nem használtam a klasszikus irodalmi formákat, csak nagyon ritkán. Mindig azt mondták nekem: „Lacikám a te szövegeid baromi jók, csak nem elég irodalmiak.” Rögtön dührohamot kaptam, miért, az valami magasabb kategória? És úgy tűnik, hogy nálunk az.  Ma már a költészet nagyon nagy mértékben elveszítette ezt a dalforma-tradíciót, akár a rímességet vagy szabályosságot. Ami abban az esetben, ha átjön az üzenet,  nem számít.  Mindig a rímes dalformákra hajlottam, és ezért kaptam meg, hogy nem elég irodalmiak. De ezzel nem  lehet mit kezdeni, milyen kategória ez?

 

– A primér írással egyébként hogy állsz mostanában? Egyrészt írtál még a zenekar előtt prózát meg szabadverset, amiről beszéltünk már, és az utóbbi időben elkezdtél színdarabot is írni, meg egyébként is tele vagy tervekkel…

– Most készülök egy színdarabra, amit Szűcs Nelly nevű beregszászi-debreceni színésznőnek írok Marina Vlady és Viszockij kapcsolatáról, szerelméről. Ez  egy hetvenes évekbeli szovjet telefonközpontban játszódik.  Nelly lesz a telefonközpontos néni és Marina Vlady is.

Írok egy saját lemezt, Requiem a bluesért lesz a címe, ami a blues útját mutatja be az afrikai törzsi zenétől a budapesti HBB klubig. Így szeretném hálámat  leróni a blues előtt, még mielőtt ugye… vége a bluesnak.  Ezen kívül van egy félkész monodrámám, az Utcazenész.  Ez a magyar rockzene  történetéről szól, amikor valaki egy Beatles-Rolling Stones amatőr gitárosból táncdalfesztivál-győztes lesz, aztán nagy rocksztár, aztán hatalmas félisten, rendszerváltás után Nyugatra megy vendéglátózni, majd hazajön, itthon is vendéglátózik,  de kirúgják, a végén már esküvőkön játszik, vé

« Vissza
AKTUÁLIS
HÍRLEVÉL
Teljes név:
E-mail cím:
Lakcím:
HOBO 2009 © Minden jog fenntartva!

Jogi nyilatkozat

Amennyiben szeretne feliratkozni hírlevelünkre, kérjük fogadja el a jogi nyilatkozatot!


Hírlevél feliratkozása során eltárolt adatoknak jogi adatvédelmi nyilatkozatának helye...

Rendelési feltételek

Kedves Vásárlóink!

Szeretnénk felhívni figyelmét néhány megrendeléssel kapcsolatos, fontos információra:

Mindenek előtt kérjük, hogy a kért adatokat (név, lakcím, telefon) a gyors és precíz kiszállítás érdekében pontosan töltse ki. Adatait harmadik félnek csak a szállítással kapcsolatosan adjuk át, akik szintén felelősséget vállaltak azok bizalmas kezelése érdekében.

A megrendelőlap Megjegyzés rovatában tüntetheti fel a vásárlással kapcsolatos üzeneteit (pl. dedikálás, személyes átvételi igény…)

Amennyiben bármi okból problémát jelentene a webáruházon keresztül történő vásárlás, úgy megrendelését feladhatja e-mailen (info@hobo.hu ) vagy akár postai úton is (Rock Diszkont 1068 Budapest, Király utca 108.).
Ez esetben kérjük pontosan tüntesse fel:
- az Ön nevét (és ha eltérő, akkor a számlázási nevet)
- pontos címét, irányítószámmal (ha eltérő, akkor a számlázási címet)
- telefonos elérhetőséget és e-mail címét
- a megrendelt áru pontos címét és darabszámát

A Webáruházat a Rock Diszkont üzemelteti. A termékek mellett feltűntetett fogyasztói árak az általános forgalmi adót (ÁFÁ-t) már tartalmazzák, a kézbesítés költségeit azonban nem.
Ennek összege futárszolgálat igénybevétele esetén belföldön általában 1290 Ft csomagonként.  A megrendelt áruk kiszállítását a GLS Hungary Kft biztosítja.
(Határon túli szállítási megrendelések egyeztetése folyamatban van.)

Amennyiben úgy gondolja, személyesen is átveheti csomagját  a Rock Diszkont üzletben: 1068 Budapest, Király utca 108. Telefon: +36 (1) 341-3350. (hétköznanap 9-18 óráig, szombaton 9-13 óráig).
Kérjük, hogy személyes átvételi igényét feltétlenül jelezze megrendeléskor a Megjegyzés rovatnál!

Kellemes böngészést, jó vásárlást kíván Mindenkinek
Webmester
info@hobo.hu