2018.02.13
Lepkék a tű hegyén
„Nem vagyok zászló a mások ünnepén, szelep vagyok az ország fenekén”
Földes László Hobo Ginsberg tanácsáról, Aczél György tortájáról, B. elvtárs szemöldökéről és Pilinszky segítségéről
Február 13-án ünnepli 73. születésnapját Földes László Hobo, aki éppen ötven évvel ezelőtt indult el a pályán. Fél évszázad alatt hatezer koncertet adott, megjelent közel 50 lemeze, írt dalszöveget, verset, novellát és drámát, a Nemzeti Színház tagjaként Az utcazenész címmel hatodik darabját készíti, és hamarosan napvilágot lát Bob Dylan dalainak magyar nyelvű átiratait tartalmazó lemeze. Hobóval az évforduló kapcsán a humorról, a cenzúráról, az értelmiségi zenekarokról, a besúgókról, és a családját ért támadásokról beszélgettünk.
Korábban egy interjúban felidézte, hogy Allen Ginsberg 1980-as első magyarországi látogatása alkalmával ön kísérte ki a pályaudvarra a Belgrád felé induló vonathoz, és amikor megkérdezte tőle, hogyan lehet kibírni az életet szocializmusban, az amerikai költő azt felelte: humorral. Megfogadta a tanácsát?
Mindenben, amit eddig csináltam, a kíméletlen kritika mellett ott volt a pimasz gúny, ami nagyon közel áll a humorhoz. Hiszen ha a gúny nem párosul öniróniával, megette a fene az egészet. Sokszor elmondtam már, hogy az ember nem azért játszik bluest, mert lázadni akar, hanem azért, mert szereti. A balhé akkor kezdődik, ha megtiltják neki, hogy játsszon, ilyenkor jöhet a gúny, jönnek a fricskák. De ahhoz, hogy bárkit megfricskázzunk, humorra van szükség. Persze a dolog sokszor már anélkül is tragikomikus volt, hogy bármit hozzátettünk volna. A Moszkva tér blues című számomat például a következő sor miatt tiltották be: „A Moszkva térig jár az 56-os busz, Sok az ellenőr és rég nincs kalauz”. Ebben semmi sem volt azon kívül, hogy az 56-os busz Hűvösvölgyből tényleg a Moszkva térig járt, az analógiák miatt mégis betiltották, amitől én fekvőbetegre röhögtem magam, hiszen hogyan elehet egy buszjárat rendszerellenes? De visszatérve a kérdésre, az Esztrád című lemezemen szereplő Ars bluesicában fogalmazom meg a magam szerepét: „Nem vagyok zászló a mások ünnepén, Szelep vagyok az ország fenekén.” Ez a bohóc mentalitás mindig bennem volt.
Bohócként ki tudott lépni a rendszerből?
A közönség és a művész mindig összekacsintott a hatalom háta mögött, és ezt még csak nem is nagyon tiltották. Engem sem üldöztek, hiszen az úgynevezett szocializmus alatt hat nagylemezemből csupán kettőt tiltottak be. A humor így természetes része volt a működésemnek. Annál is inkább, hiszen én a Svejken nőttem fel, ami a császári berendezkedés, a katonaság, a katolikus hierarchia és a tisztviselői kar tökéletes kifigurázása. Ez szinte a véremmé vált, és rengeteget merítettem belőle. Rögtön az első szerzeményem, a Lakáj dal esetében is.
E miatt a dal miatt zárták be az Eötvös Klubot?
Rendőrségi ügy lett belőle, a klub is bezárt, engem pedig kirúgtak az egyetemről. A Népszabadság egy cikkére válaszul született egyébként a dal, amiben a lakáj mentalitásnak állítottam emléket: „Elfeledted milyen voltál. Olyan magasra jutottál, Hogy már bajod nem lehet, nem érnek el a kezek, Vannak akik védenek. Biztonságban vagy, a szád tehát nagy.” Emiatt jelentett fel Balázs Piri Krisztina klubvezető és Szalkai Sándor filmrendező.
Hetvenhárom évesen még mindig humorral tekint a közállapotokra?
Ma minden sokkal keserűbbnek tűnik. Nincsenek profetikus hajlamaim, a szocializmusról sem tudtam soha elképzelni, hogy egyszer véget ér, és a Hobo Blues Bandet is csak hobbi zenekarnak gondoltam.
Negyven éve alapított zenekara kapcsán többször elmondta, hogy nem látja a követőket, nem lát értéket maga körül. Ilyen rossz a helyzet a magyar könnyűzenében?
Mindig úgy éreztem, hogy későn jöttem, hogy az én időm már lejárt, mert az újat nem én hozom, a baj csak az, hogy sosem érkezett meg ez a várva várt új. Sokan annyi energiát fektettek abba, hogy üldözöttnek állítsák be magukat és megteremtsék a saját mítoszukat, hogy nem maradt idejük a zenére. De nincs ezzel semmi baj, nagyon szeretem őket, régen mindenben igyekeztem segíteni az induló bandáknak. A zenekarom tagjai utálták ezeket az alternatívokat, mert „szarul játszanak”, de mindig mondtam nekik, hogy én sem játszom jobban. Arról nem is beszélve, hogy tanult kollégáim, bár kiválóan muzsikáltak, nem tudták megkülönböztetni József Attilát Ady Endrétől.
A rockzene lázadása mintha sosem találkozott volna az értelmiségi ellenállással. Néhány próbálkozástól eltekintve miért nem közeledett egymáshoz a két csoport?
Létezett a költőkből, írókból álló Fölöspéldány csoport, Szkárosi Endre, Szilágyi Ákos, Temesi Ferenc, és mások. Ők többször felléptek a Beatrice koncertjein, emiatt többen már arról beszéltek, hogy most aztán beszarhat a hatalom, hiszen az értelmiség és a rockerek végre egymásra találtak. Aztán elmentem az Ikraus klubba egy Beatrice koncertre, ahol a közönség nagyon gyorsan lezavarta, lefütyülte, ledobálta a költőket a színpadról. Baromi pipa lettem, mert sok nagyon tehetséges ember volt ott, akiket sokra tartottam. De sem ők, sem az értelmiségi zenekarok nem találtak utat a nagyközönséghez, amit ma sokan igyekeznek elnyomásként értelmezni. Mintha módszeresen átfestenék a múltat, még olyat is hallottam, hogy Szörényi Leventét is üldözték. De nem az ő koncertjeit verte szét a rendőrség, nem az ő dalaikat tiltották be, mint például a Torta című számunkat.
Amit az anekdota szerint egy Aczél Györgynek küldött torta ihletett.
Valóban így történt. Jancsó Miklós és Hernádi Gyula küldtek Aczél György születésnapjára egy tortát. Amikor ez kiderült, írtam róla egy dalt, ez lett a Torta: „belülről kirágnám, mint a fát a féreg, nem látta meg senki, így hát nem is félek”. Iszonyatos balhé lett belőle, Erdős Péter feljelentett minket Aczélnál, a Kopaszkutya lemezt be is tiltották. Érdekes, a Szomjas György rendezte Kopaszkutya filmet nem, hiába írta azt a jelentésében Erdős, hogy a bemutatón a közönség meg fog őrülni, feltépik majd a székeket, a film mehetett, a lemez nem. Szomjas Gyuri később azt mondta, hogy mennyit segített a Hobo Blues Banden a Kopaszkutya, de én ezt sosem értettem, miért jó egy zenekarnak, ha betiltják a második albumát, miért jó, ha betiltanak bármit? A botrány miatt ráadásul a Vadászat című későbbi lemezünket maga Aczél György cenzúrázta, és le is tiltott egy csomó számot.
Sokszor kényszerült kompromisszumra, hogy megjelenhessen a lemeze?
Erdős Péter és Bors Jenő megcsinálták a saját sokszorosító cégüket, Magyar Hanglemezgyártó Vállalat néven, ami valójában egy cenzori hivatal volt. A magyar szövegírók túlnyomó többsége nem tudott szembe menni velük, pedig néha el lehetett érni eredményeket. A Ki vagyok én című számomban énekeltem, hogy „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”, Erdős behivatott, és nekem szegezte a kérdést, hogy hogyan gondolom én ezt a forradalmi munkás-paraszt kormány idején, amire azt feleltem, hogy bocsánat, én diplomás értelmiségi vagyok. Akkor rendben van, mondta, és mehetett a dal. De a már említett Ars bluesica sem talált nyitott fülekre: „Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én? De minden eljön a maga idején, Nem vagyok zászló a mások ünnepén, Szelep vagyok az ország fenekén.” Ezt nem lehet, írjak egy másikat, mondta ERdős, rendben, kimentem a folyosóra, és megírtam helyette, hogy: „Több mint negyven év a csillagok alatt, Utam csapdák között nagy baj felé halad, Bár én szerelemből játszom ezt a zenét, Tudom mire kellek, kinek és miért.” Akkor legyen inkább az első változat, felelte. Persze volt vereség is bőven, B. elvtárs Moszkvából például nem ment át a szűrőn: „B. elvtárs Moszkvában a Volgájába szállt, A hátsó ülésen a titkárnője várt.” B. elvtárs elsősorban a szemöldöke miatt igen nagy kedvencem mind a mai napig, de mivel úgy rúgtak ki a dallal, hogy a lábam nem érte a földet, kénytelen voltam kompromisszumot kötni, így Moszkvából Szeged lett a szövegben, és így már átengedték.
Tavaly októberben mutatta be Bob Dylan-estjét Lassú vonat címmel a Nemzeti Színházban. Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán sokan feltették a kérdést, hogy a dalszövegeit vajon tekinthetjük-e irodalmi műveknek. A dalszerzés is költészet, vagy a kettőt el kell választanunk egymástól?
A régi időkben még nem volt irodalom, hiszen nem írtak le semmit, a hagyományok dalokban terjedtek, igricek és bárdok, a korabeli Cseh Tamások és Viszockijk terjesztették. A történettudománynak voltak írásbeli nyomai, a költészet nyomai a dalokban maradtak fenn. Később azonban a zene és a költészet kettévált, és az utóbbi a 20. századra végleg elveszítette azt a funkcióját, amit még Arany János idején is őrzött, hogy megszólítsa a tömegeket. Nem vagyok irodalomtörténész, de úgy gondolom, hogy a költészet elit műfajjá vált, és nem is tért vissza a nagyközönséghez egészen a hatvanas évekig, amikor a költők és a zenészek ismét egymásra találtak, és a dalok elkezdték felidézni a régi időket. De sokan még ma is ragaszkodnak hozzá, hogy a költészet magasabb rendű dolog a dalnál, a dalszerzésnél. Persze ha a nagy slágerszerzők dalait vesszük, a költészet védelmezőinek igaza van, de például Bob Dylan esetében ez már nem olyan egyértelmű. Mert bár ő közel sem az az intellektuális figura, akinek mostanában szeretnék beállítani, a dalai mégis iránymutatók voltak a hatvanas években, és azok még ma is. Mick Jagger, John Lennon és Jim Morrison is mind Dylanből merítettek ihletet, ő fedezte fel azokat az utakat, amelyeken aztán a legnagyobb dalszerzők elindulhattak.
Pilinszky Jánostól nagy segítséget kapott élete egy mélypontján, árulta el egy interjúban. Hogyan segítette ki a bajból a költő?
Nem nagyon szeretem a saját lemezeimet, de van néhány kivétel, ilyen a Circus Hungaricus is. Az album záródala a Kisember. Ül a kisember a hátsó sorban, majd amikor véget ér a cirkuszi előadás, elült a taps, elindul, köszön, de senki nem figyel, csak a bohóc felel, és itt a kulcsmondat: „Kisember, hallod, szerencse fel”. Amikor ezt visszahallgattam, elszégyelltem magam, hogy 2009-ben csak ennyit tudok mondani Magyarországról a közönségnek, amelytől rettenetesen sokat kaptam. Évtizedek óta elviselnek, eltartanak, szabad lehetek, és azzal hálálom meg, hogy szerencse fel. De nem tudtam mást mondani, és ez szörnyen elkeserített. Ebben persze benne van az is, ami végigkísérte a pályafutásomat, hogy az emberek mindig többnek láttak engem, mint ami valójában vagyok, mint amit én gondolok saját magamról, és ez túl nagy felelősség. Nem vagyok se vátesz, se bölcs, se vezér, de abban így is biztos voltam, hogy a „szerencse fel” nagyon kevés, ennél többet kell adnom. Mivel olvasó ember vagyok, falom a történelmet és az irodalmat, beleakadtam Pilinszky verseibe. Hihetetlenül pontos, sebészi precizitású költészet, mint a tű hegyén a lepkék. És azon túl, hogy nagyszerűek a versei, és hihetetlen igazságokat tár fel, személyesen is megszólított. „Látja Isten, hogy állok a napon”, ez rengeteget segített nekem, amiért nem tudok elég hálás lenni. Ezért is kezdtem bele a Pilinszky-estjeimbe. Ahogy korábban József Attila és Ady Endre esetében, úgy éreztem, hogy a költemények hozzám szólnak, rólam szólnak, olyasmit mondanak ki, amit nekem is kellene, csak képtelen vagyok ilyen pontosan megfogalmazni.
„Jönnek jobbról, jönnek balról, jönnek lentről, jönnek fentről, de bárhová nézek, senki sem jön szemből” – énekli az Üvöltő vadállat című dalban. A folyamatos támadások miatt sem gondolkodott el rajta, hogy feladja a kívülálló pozícióját?
Az ember magával is legyen kemény. Írtam egy dalszöveget, amiből aztán monodráma is lett, a Halj meg és nagy leszel, ebben benne van minden, amit a támadásokról gondolok, és amit magam körül látok. Cseh Tamás emlékezetében például. Amíg élt, le sem szarták, ma pedig már mindenki a barátja. A folyamatos mocskolódást azonban nehéz feldolgozni, én elég jól viselem, de inkább viselem, mint elfogadom. Sehova sem tartozom, és ehhez a szabadsághoz mindig ragaszkodtam. A rendszerváltás után felajánlották, hogy legyek a Fidesz országgyűlési képviselője, 1994-ben az SZDSZ akarta megvásárolni az egyik dalomat, aztán Horn Gyula kért fel, hogy a választási kampányában mondjak József Attila verseket, egy valag pénzért persze. Egy évvel korábban váltam el, nem volt semmim, nagy volt a kísértés, de végül nemet mondtam erre is. 2005-ben, a József Attila-emlékév alkalmával egy év alatt 147 József Attila estet játszottam, amiért Hiller István felterjesztett Kossuth-díjra. De végül, mint megtudtam, Medgyessy Péter kihúzott a listáról. Jól tette, büszke vagyok rá, hogy nem tőle vettem át a kitüntetést. Igaz, amikor másodszor is felterjesztettek, 2011-ben, akkor is akadt ellenzőm, Eperjes Károly szólalt fel ellenem, de neki nem sikerült kihúzatni a listáról. De ezek egyáltalán nem fontos dolgok. Egyszer jöttem ki a Városligeti fasorból autóval, megálltam a piros lámpánál, odalépett a kocsihoz egy koldus, mindig tartok magamnál aprót, odaadtam neki, mire visszaadta, a szemembe nézett és azt mondta, én annyi mindent kaptam tőled a dalokkal, hogy ezt nem fogadhatom el. Ez volt az én Kossuth-díjam, és még annál is sokkal több.
Többször mesélt róla korábban, hogy kikérte az önről szóló belügyi jelentéseket. Mit tudott meg ezekből, és milyen érzés volt szembesülni a besúgók történeteivel?
Sokat játszottunk a Hobo Blues Banddel Pécsett, ilyenkor általában a Dunántúli Napló korábbi főszerkesztője volt ránk állítva, ő írogatta a jelentéseit rólunk, de eljött az Eörsi István költővel tartott közös estünkre is, persze nem művészi érdeklődésből. A másik Vikidál Gyula volt, az ő jelentéseit is olvastam, de abban egy rossz szó sem volt. Vikidál egy baromi jó énekes, egy jóhiszemű, jóindulatú ember, aki mindig nagyon érzékeny és labilis volt, nem tudom, mivel fenyegették meg, és hogy miként dolgozta fel ezt az egészet, de az biztos, semmi olyat nem írt, ami miatt bajba kerülhettünk volna. És volt egy harmadik is, akit nem nevezek meg, mert a kilencvenes évek elején odajött hozzám, és bevallotta, hogy megzsarolták, beszart, és vétett ellenem. Egy ismert emberről van szó, de mivel még azelőtt bocsánatot kért, hogy kiderült volna a működése, és őszintén meg is bánta, amit tett, nem adom ki a nevét.
Az ügynökkérdés a mai napig megoldatlan probléma Magyarországon. Mit gondol, mi kellene a múlt alapos feldolgozásához?
Sok különös dolog akad ennek az országnak a történelmében, amit nehéz megmagyarázni, és a szembenézés sajnos a legtöbb esetben elmaradt. 1956. november 4-re vérbe fojtották a forradalmat, és 1957. május 1-jén félmillió vagy még annál is több ember ünnepelte Kádár Jánost a Hősök tere mellett. A második világháború alatt 600 ezer embert vittek el Auschwitzba és más táborokba, és őket nem a németek ragadták el, hanem a magyarok szolgáltatták ki, a magyar csendőrök rakták fel őket a vagonokra. És azzal ki foglalkozik, hogy 800 ezer magyart hurcoltak el a Gulágra? Mikor eljutottam a permi táborba, elmesélték nekem az ukrán költő történetét, aki a hatvanas években raboskodott ott. Hogy kijuttassa a verseit, zacskóba csomagolta a papírt, lenyelte, majd az elkülönítőben kiürítette magából, lemosták a zacskót, és ekkor a felesége nyelte le, így a motozások alkalmával az őrök nem találták meg a verseket. Összetörte és felemelte a lelkem, hogy egy alkotó ennyit megtett a művészetéért, tudtam, hogy meg kell írnom, és bele is került a történet a Gulág virágai című darabomba. Amiért persze megfenyegettek, mondván, ha bemutatjuk a darabot, azzal csak a Fidesz kultúrpolitikáját igazoljuk. Ettől persze betegre röhögtem magam, mert azt sem tudom, mi a Fidesz kultúrpolitikája, vagy van-e egyáltalán olyan. Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért egy hetvenéves blues énekesnek kell a Gulágról darabot írnia?
Családja a szocializmus és a rendszerváltás időszakának politikájában is aktívan részt vett, apja, Földes László miniszterhelyettes volt, öccse, György pedig az MSZMP, majd az MSZP politikai tanácsadójaként is dolgozott. Mit gondol a szembenézés korábban említett hiánya milyen hatással van a mai magyar politikára?
Elmesélek egy történetet. A rendszerváltáskor megkérdeztem György öcsémet, hogy miért nem alapítanak egy új pártot, hogy ne az állampárt örökségét vigyék tovább. Azért, felelte, mert akkor 1990-ben nem jutnak be a Parlamentbe. Ebben valószínűleg igaza volt, csakhogy ezt az egész szart, amit a mai napig visznek magukkal ennek a döntésnek köszönhetik. Lehet, hogy egy vereség árán létre lehetett volna hozni egy tisztességes baloldalt, amelyik nem jut oda, ahol a mai baloldal van.
A családi háttere meghatározó szerepet játszott abban, hogy Hobóvá vált, ez a teher idővel lekerült a válláról?
Számtalanszor megkaptam, hogy mindent az apámnak köszönhetek, hogy azért jutottam oda, ahol vagyok, mert a Földes László fia vagyok. Akik 1968-ban nyalták a seggem, hogy micsoda tökös gyerek vagyok, tíz évvel később, amikor a Hobo Blues Band befutott, már gyaláztak, köpködtek rám, hogy csak az apám miatt lettem híres. És ez a mai napig tart. Azzal a különbséggel, hogy most már a családomat is támadják. A harmadik házasságomban élek, ami huszonöt éve tart, a feleségem legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, van két gyermekünk, egy közös, és egy nevelt lányom, aki 18 éves korában elém állt, hogy fel akarja venni a nevemet. Én nem nagyon szeretem a Földes nevet, mert az számomra az apámat jelenti, mire ő azt felelte, hogy Földes Magyarországon engem jelent és nem az apámat, erre én köpni-nyelni nem tudtam. Összesen öt gyereket neveltem. Egyikük meghalt egyéves korában, Igó Éva férjeként neveltem Müller Péter Sziámival közös lányát, és az első házasságomból volt egy fiam, akiről húsz éves korában derült ki, hogy nem én vagyok az apja. Éveken át fizettem a tartásdíjat, az iskoláztatását, miközben az anyja és ő is tisztában voltak vele, hogy mi a helyzet. És most többen emiatt támadnak engem, és mocskolják a családomat. Őszintén nem értem, hogyan tudtam mindent végigcsinálni, hogy ennyi mocsok után miért nem lettem kábítószeres, vagy miért nem ittam el az eszem.